The Project Gutenberg eBook of A porosz levél; Madame de Rothe halála
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: A porosz levél; Madame de Rothe halála

Author: Géza Laczkó

Release date: March 31, 2025 [eBook #75763]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Nyugat, 1911

Credits: Albert László from page images generously made available by the Hungarian Electronic Library


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A POROSZ LEVÉL; MADAME DE ROTHE HALÁLA ***


LACZKÓ GÉZA

A POROSZ LEVÉL

MADAME DE ROTHE HALÁLA

A NYUGAT KIADÁSA

VILÁGOSSÁG KÖNYVNYOMDA R.-T. BUDAPEST




A POROSZ LEVÉL


I.

Biby néni fogatlan száját fülig húzva hallgatózott; tanácstalan
mosolygással nézett hol a rozoga ajtóra, hol a kezében tartott tálcára,
amin egy csésze kávé bőrődzött a várakozásban. Két kicsi zsemle
szerényen pironkodott a pakfong kanál mellett. Biby néni végre is
óvatosan megrugta az ajtót. Semmi válasz. Ekkor a kis kémlelő ablakot
próbálta benyomni ujjal. Engedett.

A szoba teljes világitásban állt. Az asztalon egy piszkos ing, pár
könyv, kifli-vég, csokoládépapir hevert. A földön szétesett hassal
fekvő, használt bőrönd mellett egy sáros füzős-cipő állt őrt. Az ágyban
Lacrouze tanár úr feküdt, elég illetlenül, egy szál úszónadrágban. Biby
néni nem nézte az úszónadrágot, csak a kötelességét s ezért hangosan
beszólt:

– Gaston ur!

Az ágyból egy barna, izzadt arc meresztette még bedagadt szemét
bizonytalanul a hang irányában.

– Tante Bibette! Maga az?

– Én és a kávé.

– Be vele!

Gaston kiráncigálta a párnák alól az ágylepedőt, beleburkolózott s ment
ajtót nyitni.

– Jer, Volumnia, hozd a római kávét. Coriolanus éhes. Coriolanus
togatus, – szólt saját magához, nagyokat lépve a fehér lepedőben.

Biby néni értelmetlenül mosolygott.

– Bonsoir, madame la Lune… la Lu-ne, trarilallá!

Biby néni tudta, hogy ez egy párizsi diáknóta, amit Gaston úr – saját
bevallása szerint – sokszor orditott éjjente a Pont des Arts-on hazafelé
tartva. Lacrouze úr tudnillik Párizsban végzett, amiért nem kis
megbecsülésben részesült Pédebidoult városkájában.

– Istenem, maga olyan jókedvü és fáradhatatlan, Gaston ur.

– Tante Bibette, fiatal vagyok, – de a kávé már hideg, már hideg, má-ár
hideg.

– Bocsásson meg, Gaston úr, de sokáig álltam az ajtó előtt, nem mertem
felébreszteni, Olyan kedvesen horkolt. Gondoltam, fáradt a hosszu
utazástól.

– Nem vagyok fáradt, Bibouly-Bibette. Én sohase vagyok fáradt. Különben
is kitünően aludtam tegnapelőtt Bázelben.

– Hogy mulatott, Gaston úr, Svájcban?

– Rosszul, Tante Biby, rosszul.

– No, no!

– Rossz a bor, rossz a szerelem…

– Ó, óh!

– Hallgassa csak, Tante Bibouly!

– Nem lehet, dolgom van, – szólt vissza piruló arccal a vén leány az
ajtóból.

A tanár úr kajánul röhögött.

– Fél a szerelemtől. Mért fél tőle a jó öreg? Különben igaza van, félni
lehet attól.

És egy bizonytalan berni nőre gondolt s megvakarta a fejét.

Fölkelt az asztaltól, a mosdóhoz ment, a szappan mellé tette fél
zsemlyéjét, amibe mosakodás közben bele-beleharapott. Azután
beletörülközött az asztalon heverő ingbe és a terpesz bőrönd mellé
guggolt. Kihalászott belőle egy pár harisnyát, fölhúzta: elegáns
kecsege-orru cipőt illesztett óvatosan fölibe, tarkamellű ingbe bujt,
lapos angol gallért gombolt rá, amibe habos kis pillangó-nyakkendőt
kötött; előkereste a szekrény tetejéről cilinderét, a puha úszónadrággal
fényesre simogatta; fekete ruhát öltött s a tükör elé állt.

– Szép fickó vagy, Monsieur Gaston Lacrouze!

Keztyüt húzott, pálcát vett a kezébe és kilépett a szobából. A kis
deszka-folyosón önérzettel dobogtatta lépéseit és kipróbálta, hogy
melyik lábán csikorog szebben a cipő: arra erélyesebben hágott. A
falépcső fénylett a viasztól s mintha örömmel recsegett volna a hazatért
Tanár Ur léptei alatt. Az udvaron Snow kutya bolhászkodott s egy sánta
kakas bicegett a szemétdomb felé, ami mögött a konyhakert veteményei
közül Biby néni sovány hátulja emelkedett ki.

Gaston megállt a kapuban, a fehér uton senki. Megindult a város
központja felé a mellig érő zömök kőfalak szegélyezte uton. A falak
mögött, szőlőtelepek zöldje alól szines fürtök lógtak le a porba.

A kis, görbe fűszeresnél kis, görcsös szivarokat vásárolt és röviden
jelezte a svájci hegyek természeti szépségeit.

Száz lépéssel odább Bazoche úr kocsmája szerénykedett négy darab poros
platán mögött.

– Jó napot, Bazoche úr!

– Isten hozta, Gaston úr! Szép utazást tett, Gaston úr!

– Szépet, uram! – szólt Gaston egy görcsös szivarra gyujtva, amiről a
svájci hegyek természeti szépségei jutottak eszébe. – Ezt már elmondtam
ma egyszer!

Azzal szó nélkül odébb állt.

Találkozott még Larive asszonnyal, Goudardeau úrral s Mimizan
kollégájával.

– Ó, kedves kolléga, már visszajött?

– Kedves kolléga, örülök.

– Azt hittem, egész szünetjét utazásban tölti!

– És ön? Hogy van?

– Hja, hja!

– Tudom, kedves Mimizan ur, az index, ugyebár?

– Igen, az Études des langues scandinaves indexe sok munkát ad. Most
vagyok az L betünél, csak erre az egy betüre kétezerötszázötven cédulám
van. Persze, van köztük sok olyan, ami csak a cimszót adja s egyszerüen
utal egy más cimszóra. De, Istenem, azért csak kell egy cédula, nemde?

– Isten önnel, kedves kolléga.

– Áh, ön siet?

Gaston misztikusan mosolygott:

– Mit tegyek?

– Nem leszek indiszkrét, a viszontlátásra. A propos! Lejön este
Sellierhez egy pohárkára?

– Igyekezni fogok. Isten vele.

Az iskola előtt megállt Gaston, zsebkendőjével letörülte cipőjéről a
port s belépett a hűs, bolthajtásos kapualjba,

Cacolet néni, a portás felesége, látva, hogy Gaston a verandának tart,
utánna szólt:

– Nem arra, jó uram, a kertbe tessék.

Gaston tehát a kertnek fordult. A szőllő-lugas padján aludt az igazgató
úr, örökös, gyűrött fekete nadrágjában, amit ócska nadrágtartó feszitett
meg domborodó hasán. Öltözete másik darabja, az egy szál ing, ki volt
gombolva s kövér, majdnem nőies terjedelmü mellet mutatott a fekete
sörték között. Gaston tiszteletteljes undort érzett. A földön egy könyv
hevert: Paul Gaultier, La vraie éducation.

Pár percnyi tanakodás után Gaston egy távolibb fa mögé vonult figyelni
és várni.

A Vraie éducation cimlapjára egy fecske-szemét hullott. Egy félig
megevett körtén veréb csipegetett piciket, kényeseket. Az igazgató úr
horkolt. A vakitó kék égen két nagy madár úszott. A lugas asztalára egy
nagy szürke macska ugrott. Larive igazgató úr felriadt és haragosan
nézte a macskát; szemét le nem véve róla hajolt lassan az asztal alá a
könyvért; egyet kiáltott, a macska elugrott s a könyv több darabban
hullott vissza a lugas faláról.

De ekkor már kemény csikorgással érkezett Gaston a nagy középső uton. Az
igazgató úr leakasztotta a szögről a kabátját, felvette s az inget
begombolta.

– Isten hozta, kolléga ur!

(Ez az igazgató úr specialitása: kollégáinak nevezi az alája rendelt
tanárokat.)

A fiatal tanár tiszteletteljesen hajolt meg s szeme gondolkozva állt meg
a szertehullt könyvlapokon.

– Látja, kolléga úr, mit csinált ez a haszontalan macska. Egy pillanat
műve volt. Letettem a könyvet egy percre, elgondolkozván egy mondatán s
azalatt ezt mivelte Minette. De hagyja, kedves kolléga, hagyja.

Lacrouze nem hagyta, összeszedte.

– Tegnap érkeztem meg, igazgató úr s első látogatásom Önnek szól.

– Lekötelez, kolléga, – ásította Larive. És szája barlangjából mintha
fagyasztó, alattomos, bűbájos szél suhant volna ki, a két beszélő
elhallgatott.

A csönd alatt Lacrouze néma tisztelettel nézte Larive széttaposott, à la
poulaine kunkorodó orru cipőit, míg a cipő tulajdonosa azokon a sebtében
összeszedhető irásos munkákon gondolkozott, amiket fiatal tanára nyakába
sózhat.

– Remélem, jól szórakozott, kolléga úr.

– Jól szórakoztam, igazgató úr, – felelt révetegen a másik.

– Én látom, hogy kissé unatkozott.

– Egy kissé, igazgató úr.

– Na látja! Úgye? Kitaláltam. Olyan ember, mint ön, nem is élhet meg
munka nélkül.

Lacrouze szerény mosolyára az igazgató nevetve folytatja:

– Na, nem baj, lesz itt munka elég, felterjesztések, levelek satöbbi s
ami jön, majd meglátjuk.

– Igazgató úr tudja, hogy mindig a legkészségesebb örömmel állok
rendelkezésére. Ez a kitüntetés…

– Ugyan, ugyan kolléga úr! Ezt ön megérdemli. Miért ne munkálkodhatna
együtt egy öreg igazgató egy fiatal tanárjával? És én önt szeretem.
Atyaian. Talán bemennénk az irodába?! Sógorom, a maire, mondja is néha,
miért szeretem úgy azt a kis szeleburdit. Bocsánat, de így nevezte
kollégát. Nem tudom, miért mondta ezt… Ő talán jobban szeretné, ha
Mimizan, a cédulás… de erről szó sincs. Jöjjön, kolléga.

Lacrouze érezte, hogy igen kiizzadt a hóna alatt; ez nála mindig nagy
belső felindulást jelentett. Ujjászületve, megfiatalodva sietett
igazgatója nyomán az irodába.

Az igazgató irodájában két iróasztal állt: egyik az ablaknál, tele
iratokkal, könyvekkel, gyönyörü tintatartóval koronázva; a másik hátrébb
csámpáskodott üresen, posztója se volt, egy tintásüveg, amolyan bolti, s
egy fekete, vékony tollszár volt dísze s felszerelése.

A közös munkálkodás úgy történt, hogy a „kolléga úr“ félrevonult egy-egy
irattal, mint kutya a konccal, elkészitette s visszahozta az igazgató úr
asztalához, ahonnan újabbat vitt magával félre, mig patrónusa
szivarozott, olvasott vagy átolvasta, amit alá akart irni. Igy, a munka
alatt a fényes asztal tárgyai átvonultak lassan a szerény asztalra:
aktacsomók, ceruza, gummi, lénia, itatós, olló. Rendesen ebédig, az
igazgató ebédjéig dolgoztak igy együtt. Ma azonban, a szokásos idő előtt
öt perccel, egy széles, joviális mozdulat után igy szólt az igazgató úr:

– Hagyja abba, édes kolléga úr és beszélgessünk.

– Óh, uram… Csak ez a felterjesztés…

S ezt örömtől fényes arccal, jókedvüen mondta a fiatal tanár, aki
szivesen dolgozott igazgatója helyett, mert homályosan sejtette, hogy
ama renaissance-homlokzatu ház uzsonnáinak dús volta egyenesen aránylott
az igazgatói iroda elintézett aktáihoz.

– Hagyja! Mi az?

– Az a fiú, aki Angliában tanult eddig, a miniszterhez folyamodik.

– Hagyja! Hagyja csak, – bólintott az igazgató. – Ráér! Ezek a szülők
olyan tudatlanok iskola-dolgokban. Hát nem voltak sohase fiatalok, vagy
mi? Az a folyamodvány nincs is jól cimezve! Némely szülő igazán olyan,
mint az állat. Szül és azzal vége. Azt se tudja, hogy hol van a
közoktatásügyi minisztérium… No, hagyja.

Lacrouze engedelmesen letette a tollat, ami a piszkos asztalon
végighengeregve minden fordulatnál egy pocát hagyott maga után: hasonló,
de folyton kicsinyedő ovális formájuakat.

Az igazgató úr nézte, nézte a fiatalembert s egyszer csak felkiáltott:

– Mondom, mondom, láttam, hogy valami változás van önön, kolléga, de nem
tudtam hamarjában kitalálni, mondom, mondom, megférfiasodott.

– Óh!

– De igen. Egészen megférfiasodott a nyáron. Meglett ember.
Házasodhatik!

Az igazgató atyai felindulását és Gaston bambaságát mint krétarajzokat
törölte el egy kopogás. A szobalány jött jelenteni, hogy az ebéd kész.

– No, ha az ebéd kész, nem tartóztatom tovább kedves kolléga urat.
Viszontlátásra, holnap.

– Igen, igazgató úr, holnap. A viszontlátásra.

Lacrouze vette cilinderét és megelégedetten indult hazafelé. Ugy érezte,
hogy csodálatos, rejtett összefüggés tartja a világot s ő ez
összefüggésben egy láncszem. Az igazgató úrra gondolt s aktáira, majd az
igazgató úr sógorára s a sógor leányára. Oh, Hortense! Hortense, jó
lenne veled aludni! Oh, Hortense, miért vagy a maire leánya?… Milyen
éhes vagyok, pedig még nincs késő. Lisette csak most megy Goudardeau
ebédjéért.

S nézte az előtte trappoló kis lány vékony, görbe lábait, amint
sietésükben barna csíkokként ugrándoztak a poros uton. Az üres piacon a
gyógyszertár piros-fehér csíkos vászonfüggönye volt az egyetlen vidám
pont. Selliernél csak a pincérek szunnyadtak egy sarokban; a kis kerek
márványasztalkák engedelmesen húzódtak meg az árnyékban. A kis uccák
házai zsalukkal zárkóztak el a melegtől s csendjükben Lacrouze
zavartalanul élvezhette cipői nyikorgását.

– Mégis csak a jobb lábamon csikorog jobban.

Bazoche úr már aludt, mert a felesége ült most a platánok alatt a padon
s vastag harisnyákat kötött télire a fiának, aki katona valahol. A
fűszeresbolt külső vasajtaja félig be volt hajtva, ez jelentette a déli
órákat.

Az udvaron minden csendes volt, csak a trágyadomb felett vibrált a
levegő. A sánta kakas egy alacsony ablak párkányán ült és Snow nem volt
sehol.

A család, melynek a tanár úr kosztosa volt, már egybegyült az ebédlő
ovális asztala körül. A főhelyen ült Jean, Biby néni bátyja, szembe
vele, a falon, Franciaország táviróhálózatának térképe. Jobbra Gaston úr
szokott ülni, balra Biby néni. Gaston mellett Louise mímeli az evést.
Jean szövöttárukkal kereskedik nagyban; feje kopasz és arca vörös.
Louise, a huga, az óriási helyiségekben irodaszemélyzetül tartózkodik;
reggeltől estig fűzőben van, hangja vékony, de azért kellemes; merev,
mint egy középkori relief-szűz. Az asztalnál Biby néni szolgál fel.

A fekete kávé után Jean a hűs raktárhelyiségekbe vonul, Louise a
málnabokrok közt Lamartinet olvas, Gaston pedig aludni tér. Jól bevackol
magának a bevetett ágy tetején és elalszik.

Csöndes szellő lengeti az ablak sárga vászonfüggönyét, az ágy alatt egér
zörög s az alvó szája szögletén egy nagy légy szürcsöli a tiszta nyálat.

… a tó partján ül. Este van. Szembe vele borzong a tó lila háta. Minchen
jön és megcsókolja. Aztán megöleli, magához húzza, egészen, a fejét
babrálva simogatja. Karcsu dereka melléje feszül. Aztán szájával
rátapad; mintha egész valója a csókba szívná fel magát, megkisebbedik a
teste, olyan, mint egy tizennégy éves leány… édes. Aztán még kisebb
lesz. Mint egy baba, egy illetlen, szerelmesen illetlen baba, úgy, olyan
kicsinek fekszik a mellén… Folyton kisebbedik. Odaül az ajka szélére és
pici szájjal mikroszkopikusat csókol… egy légy… pfüj, pfüha, fszt.

Gaston köpködve ébred, a szeme vörös, az arca kiizzadt… Fölkelt,
cigarettára gyujtott és mosakodni kezdett. Nyári, világos ruhát öltött
és megindult; a sánta kakas a konyhában ugrált, Biby néni az ajtó előtt
ült és Snow nem volt sehol.

– Minden a szokott rendben, – gondolta Gaston és odébb állt. A fűszeres
sarokra nyitotta boltja vasajtaját, melynek egyik szárnyán csúcsos
süvegü amerikai tette egy „Petroleum“ feliratu hordó vállára a kezét
atyai mozdulattal; a másik szárnyon fűszerszámok csendélete rikoltozta
fakult szinpompáját a tikkadt levegőbe. Gaston megállt hallgatózni:

– Áhá, a fűszeres most a kulimászos hordón ül és citerázik.

Bazoche platánjai alatt egy-két munkás ült és valami szines levet ivott.
Bazochené barátságosan integetett.

– Bazoche úr most Selliernél van, mint minden délután és billiárdozik, –
gondolta Gaston.

Ahogy elhagyta a korcsmát, Lacrouze bátran lehajtotta a fejét és
gondolataiba merült. Tudta, hogy a maire házáig senkivel sem fog
találkozni. Nem is találkozott.

Az ucca közepe tájáról ismerősen tünt eléje a renaissance-homlokzatu
ház. A szürke kövek láttára elérzékenyült: Ifju délutánok, ifju
lángolások! Mennyit járt ő ide és mennyire szereti… az ördög vigyen el…
könnyezem… Hortense… kivánatos kis béka… édes kis mellecském… finom kis
lábacskám…

Gondolkozva gyujtott egy cigarettára.

– Akarja-e az apád, hogy megkérjelek? Nem adna-e kosarat? Hortense! pici
Hortense! édes, meleg szájacskám… december huszonegyedikén leszek
huszonnégy éves… Larive is mondta, hogy megférfiasodtam… édes kicsi
hátacskám, hajlékony derekam…

Gaston rátette az ujját az uccai csengő gombjára. A felharsanó recsegő
csengetéstől maga is felrezzent. A nagy kapuban fordult a kulcs. Lassan
nyilt a rés a tömör szárnyak között… és előtte állt Hortense piros-piros
arccal. Gaston körülnézett és látta, hogy lehet. Magához ölelte a kis
lányt, megcsókolta és sugdosta:

– Édes picikém… édes picikém.

Hortense csak nézett, nézett a fiúra s nagy szeme szögletében egy
könnycsepp gyöngye fénylett. Aztán kibontakozott Gaston öleléséből:

– Be kell most menni.

– Csak még egy csókot.

A csókba beleszédült, megtántorodott az összeölelkezett pár.

– Hogy megtelt ez a lány, nagylányos lett, ez a puha mell… – gondolta
Gaston.

– Vajjon kinek a csókja ízét hozta el az ajkán? – gondolta Hortense,
mialatt a szalonnak tartottak. El is pirult rögtön. Hát ő? Ő lány. És
jobb? S a Goudardeau-fiú?… Ő állt s a Goudardeau térdre esett és úgy
ölelte és csókolta s a Goudardeau-fiú úgy tett, mintha nem lenne észnél
és csókolt, csókolt…

– Gaston! – kiáltott fel Hortense a lépcsőn és… a Goudardeau gyujtotta
tüznél Lacrouze melegedett. A szalon ajtajánál társalgási könnyü hangra
váltva a szerelmes remegéseket, hangosan kezdtek beszélni.

– Ugyan, Lacrouze úr, sose zavar… a mamát se zavarja… tessék.

– Ó, kisasszony… tessék csak… csak ön után.

A szalonba igazán úgy vonultak be, mint egy idegen királyné és a
köztársaság elnöke; de a szoba üres volt.

– Sok hűhó semmiért! – nevetett Hortense.

– Mi az, Hortense? Te vagy? – szólalt meg a szomszéd szobában egy hang,
melynek unott méltóságu rikácsolásáról az idegen is kitalálta volna,
hogy a maire felesége szólt.

– Igen, mama és még valaki.

A szomszéd szobában rakosgatás, mozgás és hümmögés. A tőle telhetően
elősiető tisztes nő kiváncsian emelte fel fejét.

– Lacrouze? Csakugyan? Isten hozta, tanár úr! Jöjjön, jöjjön.

(– Most jön a kézcsók a nyirkos hájkacsókra, – gondolta Gaston.)

– Ejnye! – egy idegen férfi feleségem kezét csókolja? – zúgott végig egy
öblös hang a szoba másik oldaláról.

– A papa! – viháncolta Hortense.

– Ó uram! – restelkedett Gaston.

– Szervusz, fiú!

(– Most jön a karom tőből való ráncigálása, – gondolta Gaston.)

A hatalmas kézszoritás után helyet foglaltak.

– Hortense, cigarettát a tanár úrnak!

(– Most jön az egyiptomi, – gondolta Gaston.)

– Szép utazást tett, tanár úr?

– Szépet, asszonyom.

– Monsieur Loully beszélt nekem a minap ugyanarról a tájékról.

– A polgármester úr járt arra? – kérdezte a fiatalember.

– Igen! Az annak az évnek a közepén történt, amelynek végén elvettem
feleségül Madame Loully-t. Szép idők!… Madame Loully éppen olyan volt
akkor, mint most Hortense…

(– Éppen olyan? – kérdezte magában a lány és a Goudardeau-fiú csókjára
gondolt.)

– És én… én olyan csinos, intelligens és erős fiatalember voltam, mint
ön, tanár úr.

– Mama, mama, – szólt pirulva Hortense, – én azt hiszem, nekem dolgom is
van. Bocsánat, tanár úr, – pukkedlizett Gaston felé, de az ajtóból
visszanevetett rá a szemével.

– Szégyenli magát, – magyarázta a mama.

– Hát sokat tanult a tanár úr?

– Igen, polgármester úr, tanultam is.

– Is?

– Egy kicsit mulattam is.

– Helyes, amig az ember fiatal, legyen fiatal.

Ekkor hirtelen beállt a Csönd, az egymásnak mondani mit sem tudó emberek
félős ellensége és leült Madame Loully mellé, átvette arca merevségét s
tokát eresztett, mint ő. A révedező Gaston előtt a két alak
lassan-lassan egymásba olvadt. A polgármester úr a bajuszát sodorgatta
sokáig, mig egy mentő gondolata támadt:

– Talán még egy cigarettát, tanár úr!

– Köszönöm.

De amint rá akart gyujtani, megjelent az ebédlő ajtajában Hortense:

– Tanár ur, kérem, ne gyujtson rá. Az uzsonna vár. Tessék.

Uzsonna után lesétáltak a kertbe. Madame Loully Monsieur Loully karján
rótta az utakat s a két fiatal előre sietett.

– Gaston, szeretsz?

– Szeretlek.

– Na, azért.

– Féltesz?

– Már nem. De egész idő alatt féltettelek.

– Hortense! Mit gondolsz?

– Azt, hogy nagy huncut vagy. Hány svájci leány fejét forgattad el?

– Ugyan! Egyét se.

– Nono!

– Ne szekirozz.

– De szekirozlak, mert apáék nem tágitnak a nyomunkból. Egy csókot
akarok, ég a szám utána.

– Édes… édes, – nézett rá Gaston gyöngéden és ölelte, csókolta a
tekintetével.

– Gaston, nem haragszol meg?

– No? Mi az?

– Ne maradj ma sokáig. Papa fürdeni akar s olyankor korán szeret
lefeküdni. S ha későre marad a fürdő, dühös és gorombáskodik.

– Jó, jó. Megyek mindjárt.

– Menj, menj! – szólt Hortense és szemében csókigéret csillogott.

– Hogyan, tanár úr, már megy?

– Igen, polgármester úr, már megyek. Dolgom van.

– De kár, – vélte a mama.

– Na, ha dolga van, akkor nem szabad tartóztatni, a viszontlátásra…
Anna! Anna! – kiabált Loully.

– Fölösleges, papa, ne fáradj. Anna a mosókonyhában van. A kapukulcs meg
nálam van.

– Hát akkor kisérd ki a tanár urat!

– Szivesen, papa.

– A viszontlátásra, Gaston úr, minél hamarabb! – szólt a mama kezét
csókra nyujtva.

– Jó napot, polgármester úr, kezét csókolom, asszonyom.

A távozó fiatalokat elégedett mosollyal nézte a polgármester és a
felesége.

– Szép pár lennének!

– Mért lennének? – kérdezte szemrehányó hangon az asszony. – Szép pár!
Azok!

A sötét kapuszögletben összeölelkezett a két fiatal. A mélységes csóktól
Gaston egészen megzavarodott; lázas mozdulattal a lány mellére hajtotta
a fejét és csókolta a puha nyári szöveten átsugárzó fiatal testet. Aztán
lehajolt, a lányt derekánál fogva ölelte magához,… térdre zökkent és
átkarolta a lány finom lábait. A heves mozdulattól keze a félighosszu
könnyü szoknya alá került s egy percre ott, ahol a harisnya végződik,
puha, födetlen, meleg húst ért az ujja. Ujjongva kelt fel és a tiszta,
szavakban szemérmes, mozdulatokban merész és vad szerelem nagy
gyöngédségével mélyen Hortense szemébe nézett:

– Édes… édes… kis feleségem.

Hortense megszédült a szótól. Gaston, az uccára érve megállt és
fölsóhajtott, egy pillanatig szomoruan nézett a földre, aztán
kivilágosodott arcát felvágva, hangosan szólt:

– Holnap megkérem a kezét. – S pálcájával a köveket ütögetve,
fütyörészve hazafelé tartott.

… Annak az egy ujjnak az érintése elsöpört Hortense lelkéből minden
Goudardeau-t:

– A Gaston felesége leszek! Csak a Gastoné!

S a vére mind oda futott, arra az egy pontra s a lüktető hullámok sietve
vitték szét a hirt: a Gaston ujja ért oda. A mi Gastonunké…

A mi Gastonunk félálomban tartott hazafelé. Bazoche urat biztositotta,
hogy nála derekabb kocsmáros még nem született; a fűszeresnél „saját
termésü“ körtét vásárolt, amivel nagyon meghatotta a kereskedőt.

Az udvaron Tante Biby hajtotta aludni a sánta kakast és Snow sárosan
szaladt elébe.

– Éhes vagyok, Bibouly-Bibette. No, Snow, hol jártál?

A kutya alázatosan csóválta a farkát. Gaston lehajolt hozzá s a rémült
kutya fülébe súgta:

– Nem baj, öreg, én is nő után jártam. Szervusz. – Jó estét, Louise
kisasszony! Mit olvas? Lamartinet? Ó, az szép költő.

  „Pâle lampe du sanctuaire,
  Pourquoi dans l’ombre du saint lieu,
  Inaperçue et solitaire,
  Te consumes-tu devant Dieu?“

Louiset meghatotta a figyelem:

– Nem is tudtam, hogy a tanár úr Lamartinet is olvas. Szereti?

– Szeretek én mindenkit, Louise kisasszony.

– De Lamartinet szeretni nem kis dolog. Lamartineom lelke olyan finom és
fehér, hogy csak éppen olyan finom és fehér lélekkel lehet feléje
közeledni. Lamartinet szeretni szellemi kiválóság.

Asztalnál a legjobb hangulat uralkodott.

– Kedves Jean, hogy megy az üzlet? – kérdezte Gaston.

Jeant is meghatotta a szokatlan figyelem:

– Gaston úr, az idén kevés úszónadrágot vettek!

– Hogyan?! Keveset azokból a csinos, vörös-fehér csíkos gatyácskákból?

– Igen, sajnos.

– Tudja, Gaston úr, az erdőszéli tavacska miatt a gróf már régóta pörli
a községet. Eddig szabadjára volt hagyva s ott fürdött Pédebidoult
ifjusága egész nyáron át, természetesen az én nadrágjaimban. De a pör az
idén eldőlt. Kisült, hogy a grófnak van igaza s a gróf elzárta a tavat,
halat telepít bele, hogy az is jövedelmezzen.

– Igazán kár! Nagy kár.

Mindnyájan vidáman keltek fel az asztaltól. Biby néni aludni vonult,
Louise a kertbe ment sétálni és Jean egy kis bor mellett ujságot készült
olvasni az ebédlőben.

– Jó sétát, Louise kisasszony. Jó éjt, Bibouly-Bibette. Jó mulatást,
Jean úr! Szervusz, Snow! Alásszolgája! Trallalla rí, trarirarí,
tirurirallallalla trarí

A kapun kiérve lecsitította a hangját:

– Hohó! Bazoche sógorának a fia tanítványom, a IV. B-be jár, lassabban,
tanár úr!

A vacsora kissé megnyugtatta az idegeit, tartalmasabbá, kevésbbé
mozgékonnyá tette az örömét s így egész okos hangulatban ért Sellierhez.
Gaston közéje telepedett a hallgatagon dohányzó társaságnak, amelynek
központján Dorgères, a festő, forgatta csendesen a „London News“
legutolsó számát, amelyet most adott át neki Hochard, a költő. Uzellois,
a helybeli „Vignoble“ szerkesztője már látta és Mimizant nem érdekelte
Meredith halála, kastélya, kedves szamara és sirhelye. Gastont
megindították ezek a képek és szerelmes vágyódása azt súgta neki: „Ha te
is dolgoznál… a dicsőség… Hortenseért…“

Dorgères a normand tengerpartra gondolt s egy képére, amit ott festett;
ki lesz-e állitva Párizsban? Uzellois látta magát a Boulevardon, szemben
a Théâtre des Nouveautés-val egy kávéházban, amint ujságot olvas.
Hochard most kopogtatott be Henri de Régnier ajtaján első kötetével,
amit neki ajánlt! Ó Párizs! La capitale! S a kisvárosi szivek ambiciója
szeretettel simogatta képzeletük városát. Mert nincs is szebb város az
„elképzelt“ Párizsnál! Ott van az élet, a művészet! Csak Mimizan gondolt
az igazgató úrra.

Hochard meghúzta lelógó gall bajuszát, monokliját megigazította s finom
kezének hosszu ujjait egymásba fonta: s tudta magáról, hogy most Henri
de Régnier egy arcképéhez hasonlít.

Dorgères fölemelte a fejét és halk hangon Verhaerenből szavalt:

  „Les grand’routes tracent des croix
  A l’infini, à travers bois;
  Les grand’routes tracent des croix lointaines
  A l’infini, à travers plaines;
  Les grand’routes tracent des croix
  Dans l’air livide et froid,
  Oú voyagent les vents déchevelés
  A l’infini, par les allées.“

– Les grand’routes tracent des croix… à travers plaines… – ismételte
Gaston.

És mindenki az elutazásra gondolt s erre a börtönszerü kisvárosra…

– Hé, garçon, egy whiskyt! Mi van ma velünk?

Uzellois finoman mosolygott, benne volt bátorság nyiltnak lenni:

– Elkivánkozunk innen, Hochard, nagyon elkivánkozunk innen, Hochard.
Fene mód elkivánkozunk innen, Hochard.

A kis várost már rég fojtogatta az este, sötétjével ráfeküdt,
elborította; mindeddig csak Sellier állott ellent. Most az is megadta
magát. Sötét árnyak váltak ki a világosságból, összeverődtek,
távolodtak, elhagyták a fénykört s beleolvadtak a sötétbe. A kávéház
fénye egy lépéssel közelebb zökkent a sötéthez, aztán még eggyel, megint
eggyel, ismét egygyel s már csak egy nagy ívlámpa égett, de az is bent s
annak is a fényét csakhamar eltakarta a lármázva leszaladó vasfüggöny.

A piacon még egy ideig hallatszott a távolodó léptek visszhangos
kopogása.


II.

Tante Biby az udvaron ácsorgott Snow és a sánta kakas társaságában s
erősen gondolkozott. Nézett, nézett, nyugtalan, szúrós szeme hol a
kakastól, hol Snowtól kért tanácsot.

Megindult s a kapunak tartott. Nyugtalanul tipegett át a kőfal-peremes
uton a fűszereshez.

– Jó napot, Tante Biby! Ilyen korán reggel! Parancsol?

– Egészen kifogytam a borsból, adjon kérem, két sou-ért.

– Hogy tetszik lenni?

– Köszönöm, Blum úr, megvagyunk mindnyájan, én is, Louise is, Jean is…
Gaston úr is.

– Ó, Gaston úr igen finom úr!

– Finom úr, Blum úr!

– Mindig előzékeny és vidám.

– Na! Ma elég szomoru volt.

– Ugyan?

– Nem nagy jelentőségü dolog. A levél… szokott Gaston úr önnel
beszélgetni, Blum úr?

– Sokszor, Tante Biby, sokszor. Tegnap is beszélt a svájci hegyekről…

– Igen, ő sokat utazott. Kiterjedt ismeretsége van. Berlinben is vannak
barátai.

– Áh!

– Legalább az a levél Berlinből jött.

– Az, ami elszomorította?

– Igen, Berlinből jött az, ami ma jött.

– Sosem hittem volna, hogy Lacrouze úr porosz ismeretséget tart fenn. Ha
nem ismerném, azt mondhatnám, hogy ez nem szép.

– Blum úr, az embert sosem lehet kiismerni. Utóvégre, mit tudunk mi
Gaston úrról? Két éve, hogy itt tanít.

– Igaz, nálam csak szivart szokott vásárolni.

– A viszontlátásra, Blum úr.

– Jó napot kivánok, Tante Biby.

– Ez a Blum ostoba ember – gondolta Biby néni. – Mért is fordultam
hozzá? Mit tudhatna ez?

Blum pedig bevonult a szobába a feleségéhez s közölte vele nagy
titokban, hogy a szomszéd tanár titkos levelezést folytat Berlinnel.

Gaston akkor ért le az udvarra, amikor Biby néni belépett a kapun. A
sánta kakas félszemét égnek fordítva nézte a fehér felhők szaladását és
Snow nem volt sehol.

A fehér út szabályosan kerek fordulatokkal kanyargott a város belseje
felé, mint egy folyó. A nagy szőlőlevelek halkan remegtek a kőfalakon
túl. A Bazoche kutyáját verték, vonitott.

Mig Gaston Hortense finom lábára gondolva haladt az uton, Larive
igazgató iróasztala előtt ott állt Mimizan s pattanásos arcán szokatlan
pírral beszélt.

– Igazgató úr! Ez még nem történt meg Pédebidoultban. Egy porosz levél
érkezett egy magános számára. Nem is üzleti levél. Én ma reggel, amikor
nővérem irodájában nézegettem az érkezett leveleket (t. i. én segítek
neki szortirozni!), majd elhültem. Berlini pecsét volt rajta és vastag
és nagyon lepecsétviaszkozott levél volt.

– S ez, mint mondja tanár úr, engem is érdekel?

– Igenis, igazgató úr. Bocsánatot is kértem már öntől, hogy zavarom, de
önnek kötelessége, igazgató úr, őrködni az alatta működő tanerők
erkölcsi élete felett.

– Az alattam működő tanerők?… Hisz, önön kivül más tanárom nincs, csak…

– Ugy van, igazgató úr, a levél Lacrouze Gastonnak van címezve.

– Kinek? – szólt az igazgató úr felpattanva s hasát összefogott két
kezével megemelintve.

– Ismétlem, igazgató úr, Lacrouze Gaston a mai postával gyanusan vastag
és pecsétes levelet kapott Berlinből.

– Köszönöm, tanár úr, az értesitést s örülök, hogy ilyen lelkiismeretes
tanárom van. S habár háláról szó…

– Igazgató ur, én önzetlenül cselekedtem. De ha… különben…

– Tessék, kérem!

– Nem, igazgató úr, nem leszek annyira szerénytelen, hogy szolgálataimat
merném… Engedje meg, uram, hogy visszavonuljak.

– Isten vele, kedves _kolléga úr!_

Az alig egy negyed órával később belépő Gastont erőltetetten vidám
arccal nézte egy darabig, majd komolyan rontott rá:

– Hallotta, hogy Pédebidoultban áruló van?

– Nem –, felelt őszinte nyugodtsággal Gaston.

– … aki Poroszországnak katonai titkokat ad el…

– Most hallom először –, csodálkozott Gaston.

– Mindegy… azt hittem…

A munka szótlanul folyt a csámpás asztalon. Az igazgató úr szórakozottan
füstölt. Gaston dolgozott és Hortensera gondolt: a nagy T-re olyan
fedelet húzott, mint Hortense szemöldöke, a nagy L-t olyan gömbölyűre
kanyarította, mint a leány melle…

– Kérem, kolléga úr, hagyja abba… kérem. Kolléga úr! – kiáltott fel
egyszerre csak ideges türelmetlenséggel Larive. – Én mindig úgy éreztem,
hogy apja vagyok önnek. Egy szellemi apa vonzódását éreztem magamban
önhöz. Hogy áruló van Pédebidoultban, köztudomás és ezért óhajtandó,
hogy mindazok, akik külföldi levelezést folytatnak, tisztázzák magukat.
Én tudom hogy ön ma egy levelet kapott Berlinből. S mint e kís intézet
igazgatója, kötelességemnek érzem, őrködni az alattam működő tanerők
erkölcsi élete felett is, ugyebár?

– Feltétlenül, igazgató úr.

– Ezért egész röviden, minden ide-oda huzogatás nélkül legyen szives
kolléga úr velem közölni annak a levélnek a tartalmát, amit ön ma
Berlinből kapott.

Gaston igen nagy zavarba jutott.

– Igazgató úr, kérem, szolgálatjára állok, de az a levél olyan
természetü, hogy rajtam kivül más nem ismerheti a tartalmát. Személyes,
legszemélyesebb ügyeim… s másról is van benne szó… Igazgató úr! A
diszkréció nem engedi. Arról biztosithatom igazgató urat, hogy… hogy…

– „Hogy… hogy…“ Beszéljen, uram, világosan, itt a haza üdvéről van szó.

– Igazgató úr, az a levél nem veszélyezteti a haza üdvét.

– Ez minden, amit mondani tud?

– Körülbelül, igazgató úr.

– Igen vagy nem!

– Igen, igazgató úr.

– Mondja, kolléga úr, nem vethetnék én egy tekintetet arra a levélre?

– Semmi esetre se! – kiáltott magáról megfeledkezve Gaston.

– „Semmi esetre“? – kérdezte gúnyosan Larive, s igen ridegen vált el ma
Gastontól, aki hazafelé vak haraggal támadt magában igazgatójára, de
megfeszült a vágy húrja benne, látta Hortense alsószoknyájának a
csipkéjét, a renaissance-homlokzatot, a dús uzsonnát és Lariveval
apródonkint egészen megbékült.

Délután pontosabb volt Loullyéknál, mint máskor. A halkan csukódó kapu
mögött Hortense csókja várta. Gaston könyörögve nézett a lányra, a lány
szemébe könny szökött.

– Te, Hortense, az apád… itthon?

– Mi bajod?

– Csak… izgatott vagyok… ne, ne… Semmi! Itthon van? Igen? Beszélni
szeretnék…

Pár perccel később a két férfi átvonult a dolgozóba s Madame Loully
egyedül maradt leányával a szalonban.

– Jer ide, kicsikém.

– Igen, mama.

– Mit gondolsz, leánykám, miről akar beszélni Gaston tanár úr
édesatyáddal?

Hortenseban gyors vérhullámok ritmusa zengett.

– Én tudom, leánykám, – szólt leereszkedő hangon madame Loully. – Rólad
beszél Gaston tanár úr.

Hortense lángoló arccal érezte magán Gaston ölelését.

– Ha nem csalódom, s én sohasem szoktam csalódni, most a kezedet kéri
meg Gaston úr.

Hortense finom kezének idegei egy szikrát menesztettek nőisége
szentélyéhez.

– Én Gastont derék fiúnak tartom, – fejezte be nyomatékos, szinte
parancsoló hangon Madame Loully.

A dolgozó ajtaja megnyilt s a polgármester karonfogva hozta ki rajta
Gastont. Helyet mutatott mindenkinek, maga is leült s igy szólt:

– Örömmel tudatom veletek, kedves nőm és leányom, hogy Lacrouze Gaston
úr megkérte leányom kezét. Én, ismerve a tanár úr személyét, vagyoni
helyzetét, szép jövőre való kilátását, részemről megadtam
beleegyezésemet. S kérem most szives véleményét úgy Madame Loullynak,
mint Hortense leányomnak.

Madame Loully igy szólt:

– Kedves Gaston _fiam_, jöjjön, csókoljon kezet.

Gaston ment kezet csókolni s amint lehajolt, Madame Loully
villámgyorsan, egy pillanatra fiatal fejére helyezte kezét. Áldás volt
vagy bátoritás?

Hortense mellének két kis almája zihálva ment fel s le és elfordított
fejével igent intett.

… Az ajtón kivül Gaston letörülte zsebkendőjével a Loully-pár nyálas
csókjainak nyomát az ajkáról s a kapu alatt kékre szorította Hortense
finom kis karját.

Cigarettája füstjét nagy lökésekkel fujta ki és dalolva ment haza. Ma
mindennel meg volt elégedve, a sovány vacsorával, unalmas
asztaltársaival, a Sellier-vel, – az egész világgal.

Ez este Larive-ék Loullyékhoz voltak vacsorára hivatalosak. Mire
Hortense előkerült a kertből, ahol málnát evett és Gastonra gondolt, már
asztalnál ültek.

Az igazgató úr megtapogatta a friss arcot rücskös kezével, a vékony,
görbe hátu Larivené magához vonta gyöngéd csókra. A polgármester ur ma
nem figyelte, hogy sógora hány gyönyörü körtéjét eszi meg, de Loullyné
se leste a vajfoltokat, amikkel az igazgató úr szokta kipötyögtetni a
táltól a tányérjához vezető utat. Sokkal fontosabb ujság bizsergett
bennük, mint félig nyitott üvegben a pezsgő türelmetlen habja.

– Hortense, add ide a szivardobozt.

S amint rejtett izgalommal kinálta meg a sógort Loully, megszólalt:

– Ujságot akarok közölni veletek.

– Jó, hogy mondod, én is. Azt hiszem, terveink…

A Loully-pár összemosolygott: mi lehetne ujság olyan érdekes, mint amit
ők akarnak mondani?

– Kedves sógor, kötelességem és örömömre is szolgál, hogy először
veletek közlöm, hogy ma Lacrouze tanár úr megkérte Hortense leányom
kezét.

– Jé, – sipegte a sovány Larivené. – Igazán gratulálok.

Larive arcszine sötét-vörösre vált.

A polgármesterné apró kis nyársakat lövelt szemével a késedelmező
gratuláló felé.

Az ajtón kopogtak.

– Jó estét kivánok, az esti posta – szólt az ajtónyiláson begörnyedő
Cacolet néni.

Loully átvette a pár levelet és lapot s letette az asztalra. Larive
ezalatt magához tért:

– Isten éltessen benneteket, szivből örülök és gratulálok. Gyere ide,
kis majom, hadd csókoljalak meg. Most pedig eredj szépen a szobádba
álmodozni a vőlegényedról. Jó éjt.

Mikor a távozó Hortense után becsukódott az ajtó, Madame Loully vontatva
kérdezte:

– Mit jelent ez?

– Ez azt jelenti, hogy beszédem van veletek, amit nem akarom, hogy
Hortense halljon.

– Titok? – kétkedett Loullyné.

– Az! – vágott vissza Larive. – Ugy gondolom, hogy terveink Hortenset és
Gastont illetőleg… igen… Lacrouze-ról van szó.

– Mi? – kiáltott fel Loullyné s nem nézte, mint máskor, hogy miképp
tapossa szét szőnyegén Larive a szivarja hamuját.

– A dolog igen egyszerü. Én mindig szivesen láttam ezt az ifjut nálatok
is, nálam is.

– Nálad dolgozott, s nálunk evett! – szólt Madame Loully nem minden
megvetés nélkül.

– S ma egy komoly személy megjelent irodámban s elmesélte, hogy a mai
postával Lacrouze egy nagy pecsétes és gyanus levelet kapott Berlinből.

Loully a feleségére nézett.

– Hát ez valami? – kérdezte hidegen Loullyné.

– Ismétlem, kedves hugom, gyanus levelet kapott.

– Mi az, hogy gyanus?

– Államellenesen gyanus, hugom.

– Ha gyanus az a levél, mi sem könnyebb, mint meggyőződni a gyanu alapos
vagy alaptalan voltáról.

– Hát ez az, hát ez az! – kiáltott fel Larive. – Én vettem magamnak azt
a fáradságot és megkérdeztem Lacrouzet a levelet illetőleg.

– És?

– És… és semmi. Azt mondta, ártatlan magánlevél és nem akarta
megmutatni, „semmi esetre“, igy mondta, nem fogja nekem megmutatni.

– Neked?! – fitymálkodott Loullyné. – Majd ha Monsieur Loully fogja
kérdezni, majd megmutatja a levelet, ami – biztosan – csakugyan csak
magánlevél.

– Bár úgy lenne, – óhajtotta Larive.

– Ezért nem volt érdemes Hortenset ágyba kergetni, kedves bátyám!

– Na, hagyjátok, – szólt Loully és szórakozottan kezdte bontogatni az
ujságokat, nyitogatni a leveleket. Larive sértődötten gyujtott egy
második szivarra, a felesége az asztalteritő rojtjával játszott.
Loullyné konokul hallgatott és maga elé nézett, de figyelme csakhamar
férje felé fordult, aki egy boritékból összehajtott ivpapirt huzott ki.

Elkezdte olvasni lassan, messzire tartva, aztán maga elé húzta egészen,
ráhajolt és sietve rohant rajta végig. Mikor elolvasta, sápadtan
nyujtotta át Larivenak, aki mindeddig a körme feketéjét piszkálgatta egy
félig elrágott fogpiszkálóval.

– „Nagyra becsülve szeretett polgármesterünk! Szeretett Franciaországunk
az évszázadok küzdelmes viharjaiból csak elszántságának vezérfáklyájával
juthatott a Béke kikötőjébe. Sajnos, korunk a széthúzás kora lévén,
vannak elaljasodott francia lelkek, akik csak undok szenvedélyeiktől
vezetve rohannak az oly vétkes kozmopolitizmus karjaiba. Vannak, akik
megvetve Hazát és Elnököt, áruba bocsátják lelkiismeretüket.

Városunk, Pédebidoult polgárságnak nagy része megrendülve a veszélytől,
amit ilyen veszedelmes ember jelenléte magában rejt, Polgármesterséged
lábához borulva felkiált: Oh, Loully, áruló van köztünk s ezen undok nem
más, mint Lacrouze Gaston tanár, a söpredék. E Söpredék állandó
összeköttetésben van Poroszországgal, melynek dicsőséges seregünk hadi
titkait árusitgatja nyomoru német pfennigekért. A kém szemérmetlen
merészségében oda vetemedett, hogy közvetlen levelezést mert indítani
Berlin és Pédebidoult között, az utóbbi szégyenére. Nemes Pedesbidunum
ősi árnyai búgva suhannak a sétatér fái között és sápadt ajkaikról e szó
zúg fejünkre: „Bosszú!“

Teljes tisztelettel

Pédebidoult város polgárságának ötven tagja.“

– Nem megmondtam? ugye megmondtam? – fejezte be szinte diadalmasan
Larive.

– Jé! – kiáltott Larivené.

Madame Loully szívszorulást kapott. Loully sápadt volt.

Közben a petroleum-lámpa lángja felszaladt s a hosszan elnyult
lángnyelvecske vége kormozó füstfonálba remegett át. Fölöttük puha
léptek dobogása neszelt. Hortense hálóingben táncolt ott kibontott
hajjal valami bolondos kalamajkát; majd meztelenül a nagy tükör elé
állva, édesen aggodalmas baba-pofikával kérdezte magától:

– Vajjon elég szép leszek-e Gastonnak?

Talán 1870 óta egy éjjel se gondolkoztak annyit Pédebidoultban, mint a
main. Hortense esze Gastonon járt, Gaston képzelete Hortense finom
mellén pihent; Larive alig győzte magát dicsérni, hogy még idejekorán
megakadályozta ezt a „szerencsétlen nász“-t; Loullyné dühvel gondolt a
lányára, ennek is ő az oka, s a sok kárbaveszett befőttre, tejszinhabra,
amit Gaston felemésztett; Loully hol kitakarta, hol a takaró alá
simította szakállát, nem tudott megegyezni magával abban, hogy mit
tegyen; Mimizan látta magát Larive irodájában, ahova Hortense
kisasszonnyal érkezik karon fogva. Mire a kisütő nap a rongyos városkára
nagy fényfoltokat dobott, Hortense és Gaston kivételével mindenki
megnyugodott s visszanyerte azt a méltósággal és mézmázzal kevert
önuralmat, amivel kisvárosi ember eltitkolja fontos gondolatait.

Loully polgármester úr megállapitott tervéhez híven korán reggel egy
városszolgát küldött Gastonért, aki izgatottan sietett Hortenseékhoz.

A városszolga megjelenése a házban könnyü pírt hajtott Biby néni asszu
arcára; de Blum és Bazoche úr sem mulasztották el megjegyezni e ritka
jelenséget. Biby néni úgy vélekedett a fűszeresnél, hogy „nyomon
vannak“. Bazoche igen sápadtnak találta az „áruló“ arcát.

– Kedves tanár úr, fontos beszédem van önnel, – fogadta Gastont Loully.

Sem Hortense, sem Loullyné nem mutatkozott. A polgármester úr feltünően
sokat simogatta a szakállát, épp ugy, mint mikor a kis szobrot leplezték
le a nagy téren. Cigarettával sem kinálta vendégét. Rossz előjelek a
nagy hallgatásban.

– Kedves öcsém, ön tegnap megkérte leányom kezét. Helyes. Én szivesen
adom… adnám önnek. De beláthatja, hogy egy szerető apának mindenre kell
gondolni… a jövendőre… a jelenre… sőt a multra is. A mult, uram, a jövő
tükre. Aki milyen volt a multban, olyan lesz az a jövőben is. Aki ivott,
az inni fog; aki kéjelgett, az kéjelegni fog; aki Napoleon volt, az
Napoleon marad… igen… s aki Ephialtesz volt, az Ephialtesz lesz sírja
zárultáig. Ne szakitson félbe, uram! Sírja zárultáig, igen. Tanár úr, ön
ellen súlyos vádat emeltek.

– Kedves apósom, ön tréfálkozik?

– Uram! Én még nem vagyok az ön apósa és nem tréfálkozom.

Gaston igen gyámoltalan látvány volt megmeredt mosolyával.

– Vádat emeltek, igen. Illetékes helyről figyelmeztettek, hogy ön
gyanus… igen… gyanusan viselkedik, olyan gyanusan, mint az az ember, aki
megfeledkezik a hazája iránt tartozó kötelességeiről. Tartozó
kötelességeiről. Igen. Még azt is meg kell jegyeznem, hogy leányom kezét
attól a feltételtől teszem függővé, hogy ön tisztázza magát.

– Az nagyon könnyü lesz, polgármester úr, – szólt Gaston ismét
bátorságra kapva. – Én a multban is rendesen viselkedtem s igy
remélhetem, hogy jóhirem – szerénytelenség nélkül –

– Uram! Itt nem szavakra van szükség, hanem tényekre. A tény… igen…
tényekre! Tanár úr, önt azzal vádolja Pédebidoult polgárságának egy
része… egy jelentékeny része…

– A polgárság e…?

– Hogy ön hazaáruló!

Loully fölkelt s végigsétált a szobán. Gaston először nagyon megijedt,
aztán vidám igyekezett lenni.

– Polgármester úr, kérem, – én nem tudom, itt valami furcsa dologról van
szó. Tegnap kedves sógora is…

– Na, a sógorom is…?

Gaston zavarba jött. Igen, a sógora is meggyanusította hazaárulással,
amiatt a levél miatt. Gaston ösztönszerüen érezte, hogy jobb most
elterelni a társalgást a levélről.

– Na, uram, a sógorom is… Mi van a sógorommal is?

– Beszélt… ilyes… dolgokról.

– És?

– És hát semmi. Csak említeni akartam.

Loully szigoruan nézett az ifjura:

– Egyszóval, uram, tisztázza magát. Ettől függ atyai jóindulatom, vagy
polgármesteri megvetésem.

– De hogyan?

– Ön humorista, tanár úr. Mellékes gyanuokok mellett, csak a legfőbbet
említem. Ön Berlinnel levelezésben áll.

– Egy levelet kaptam csak.

– Igen, uram, arról van szó. Megmutathatja?

– Nem, polgármester úr!

– Ne-em? – kérdezte gúnyosan Loully. – Hát nekem se mutathatja meg? Ugy
leányomról is le kell mondania, uram. Ez a gyanu, amit ön nem siet
szétoszlatni…

– De…

– Ez végső határozatom. Még egyet! Ha nekem nem hajlandó _bizalmasan_
megmutatni, találunk majd módot, _hivatalosan_ módot… _kénytelen_ lesz
megmutatni.

Rövid hallgatás után Gaston felkelt, hangtalanul átadta a levelet és
félrefordított fejjel leült. A szétnyitott levélből morzsa és
dohányszemecske hullott a földre. A polgármester végigszaladt a levélen;
első pillanatra mintha megnyugodott volna. De egyszerre, átmenet nélkül,
sáppadtsága bíbordühre vált.

– Mi ez?… Ah, ön nyomorult. „Kedves Gaston, ló… ah, ah,… hogy vagy? Én
jól Minchennel egy ágy… ah, ah,… én csókolom, amit te megfogni se
tudtál… ah, ah,… Hiába szaglásztál… ah, ah,… körül, Minchen… ah, ah,…
rád nagyot… ah!“ Mit jelentenek ezek a vaskos illetlenségek, uram?

– Bocsánat, polgármester úr – szólt Gaston Hortensera gondolva, –
méltóztatik látni, hogy itt szó sincs hazaárulásról.

– Hogyan, tanár ur? Ez nem árulás? S ön ily fokban romlott lélekkel mert
az én tiszta Hortenseomhoz közeledni? Ön azt hiszi… ah! ön nem hiheti
azt! Lehetetlen. Ez után lehetetlen.

Gastonban megcsuklott a bátorság a dühöngő Loully láttára.

– Nem is kérek öntől felvilágosítást ezt a botrányosan aljas levelet
illetőleg. Hagyom önt ott fetrengeni az erkölcsi posványban. Hanem
rendelem, mint polgármester és kivánom, mint atya, hogy házamat ezentul
kímélje meg becses látogatásától. Az ajtóm arra van!

Gaston szólni akart, de Loully tiltóan tartotta a mennyezet felé nagy
tenyerét. Gaston meghajolt és távozott.

Az uccán megállt. Egy taligás ember haladt előtte a nehéz teher miatt
szaggatott lépésekkel. Két veréb csipegette a lóhulladékot az út
közepén. A szemben lévő kert fájáról egy gesztenyegyümölcs esett a
földre; a száradó burok felpattant és három fényes barna szem gurult
szét.

Mi az istennyilát csináljon most? Gyorsan az iskola felé vette útját.
Larive talán… ha beszélek vele… s a Loully haragja múlik… Amint
benyitott az iroda ajtaján, megállt. Larive asztalánál szivarozott
ujságot olvasva s a csámpás asztalnál Mimizan dolgozott. Sarkon fordult
és bevágta az ajtót.

– Mi volt ez, kolléga úr?

– Igazgató úr, nem figyeltem oda.

– Valaki benyitott, – szólt Larive, aki nagyon jól megismerte Gastont.

– Talán egy koldus, igazgató úr.

– Lehet.

Mimizan kis száraz szive nagyokat ugrott örömében. Gaston nagy léptekkel
igyekezett haza. Az udvaron elhessentette a sánta kakast s a megrugott
Snow vonítva szaladt a konyhába.

– És mindez ezért a szajha Minchenért, aki velem a szűzet játszotta… és
csók és ladikázás és cukrászda… és más nem, s mert dr. Stein úrnak
behódolt és a doktor úr elvitte ágyasának Berlinbe s erről értesitett
engem, a disznó, ezért most ilyenek történjenek velem!

A szobájába érve tehetetlen dühében felrugott egy széket.

Pár percre rá Biby néni felküldte a szolgálót, hogy a szobaúr ne bántsa
az állatait és a bútorát meg kímélje.

Pédebidoult hamar rájött, hogy Lacrouze már nem jár Loullyékhoz, sőt nem
is ismerik egymást az uccán. Loully gondosan elhallgatta a levél valódi
tartalmát, s azzal sem dicsekedett, hogy a kérdéses egyénnek már oda is
igérte volt a leányát; csak annyit mondott, hogy Lacrouze csakugyan
söpredék. Rendőri közbelépésnek nem lehet helye, de derék ember nem
érintkezhetik ilyen alakkal.

Biby néni folytonosan piszkálta Gastont, aki miatt hol Jean, hol Louise
maradt szobájában, vacsorára, ebédre. Végre is Gaston megértette a
célzást s attól a naptól kezdve állandóan a szobájában étkezett. A
fűszeres többször nem adott neki szivart, azt vetvén okul, hogy
kifogyott. Ha este ment haza, Bazocheék rája uszították nagy kutyájukat.
A dög egyszer a bokájába is harapott. Selliernél csak Dorgères állott
vele szóba, de az sem a nyilvánosság előtt. És Mimizan alig köszönt
neki, kikerülte és esténként a kávéházban sokat beszélt most a hazafias
kötelességről. Larive megizente neki, hogy már nem tart számot
szolgálataira. A Bazocheék rokona, aki tavaly a IV. B-be járt, multkor a
szőlők közül Priapus jelvényét mutogatta feléje vékony karjával. Gaston
hallgatott és tűrt, nem tisztázta magát a levél felmutatásával, mert még
mindig azt remélte, hogy Hortenseékkal kibékülhet.

De jött az ősz és a harag még mindig tartott; hiába jelentkezett
egyszer-kétszer a renaissance-homlokzatu ház kapujánál vagy Larivenál,
nem eresztették be. Hiába irt levelet, nem kapott rá választ.

Pédebidoult négyezer lakója közül az eszükkel már és még élni tudók
megvetették Gastont s megvetésükben valami kényszeredett meghunyászkodás
is volt.

Meg volt mindenki győződve, hogy a polgármester úr helyesen cselekszik.
Biztosan oka van rá, hogy nem adja a törvény kezére Gastont. De, hogy
megveti és hogy nem akarja ismerni, az nyilvánvaló. Mindenki úgy tett
tehát, mint a polgármester. Csak abban nem tudtak megegyezni, hogy miért
kell kímélni az árulót, a söpredéket. Biby néni úgy vélekedett, hogy
Gaston Loullynak rokona. A kocsmárosné biztosan tudta, hogy Gaston egy
oláh hercegnőnek és egy francia szakácsnak törvénytelen gyermeke. A
fűszeresnek azt irta a testvére a megye székelyéről, hogy a kérdéses
egyén egy volt miniszter elzüllött fia. A piacon azt beszélték, hogy egy
hatalmas európai királyt ajándékozott meg Gastonnal az a dajka, akit a
felséges úr Franciaországból hozatott negyedik gyermekéhez. A kávéház
törzsközönsége úgy volt értesülve, hogy a párizsi német nagykövet
vetette magát közbe Gastonért. Az alsóbb néprétegekben azt beszélték,
hogy Lacrouze megvette a kormány és a rendőrség elnézését egy millió
ötszázhatvanötezer frankért.

De mindez a vélekedés csak szájból fülbe két tenyér közt terjedt,
csoportosult megoszlott titokban, mint ahogy a talajviz vándorol a föld
alatt.

Gastont igen bántotta Pédebidoult csöndes megvetése, de azért nem esett
egészen kétségbe, mert bízott a kibékülésben. Élt napról-napra egyedül
és némiképp búsan, csak a vasárnapok hoztak derüt számára, mert akkor
látta Hortenset a templomból kijövet.

Ma, kitiltását követő harmadik vasárnap is ott állt Gaston a piacon és
nézte a templom oszló közönségét. Első vasárnap szerelmes könnycsepp
remegett Hortense szeme szögletében. A második vasárnap Hortense jobb
kedvünek látszott, amiből Gaston reményt merített a jövőt illetőleg. És
ma?… Mindjárt észrevette a karcsu alakot, ahogy megjelent a templomajtó
nyilásában… Mi?… Gaston szeme pillanatra elhomályosult, sok apró kis
fehér csillag rajzott előtte. Összehúzta a szemöldökét és látta
Hortenset elvonulni a Mimizan karján. A lány, mikor elébe ért,
elfordította a fejét és közelebb simult a rücsköshöz.

Ez a jelenet volt Pédebidoultban a hét szenzációja: tehát Mimizan fogja
megkapni a maire leányát…

Biby néni másnap ebéd előtt felmondta a lakást Gastonnak.

Lacrouze össze volt törve. Ha felmondják az ember lakását, az ember újat
keres. De mit tesz az ember, ha elveszik a jegyesét?… Vette a kalapját
és lement az uccára.

– Hát ez volt Hortense?… Az istenit!… Ez a fogatlan banya is… Bocsánat,
a bútorozott szobát szeretném…

– Igazán, sajnáljuk, már ki van adva.

– Igen? Jó napot… – Fenét van kiadva… Mi lelte ezeket a rüheseket, hogy
a bőrömre éheztek mind?… Menjünk amoda át… Bocsánat, a bútorozott szobát
szeretném…

– Nem lehet, uram, haza jön a fiunk, most ő fog benne lakni.

– Igen? Jó napot… – Jön a nyavalyát… Mi ez? Amiatt a hülye levél miatt?…
Mi lesz itt belőlem?… Hortense másé… Larivenál Mimizan… taposnám ki a
béledet… senki se akar itt ismerni… Menjünk a Vasut-uccára… Tán ott a
zsidóknál kapok szobát… Bocsánat, a bútorozott szobát szeretném…

– Itt nálunk? Vegye ki a maire házában a bútorozott szobát…

– Igen, hát jó napot.

Gaston szive összeszorult, amikor az uccára ért. Az utat szegélyező fák
széles levelei tagadást intve lebegtek a kerekedő szellőben. Jobbra
nézett: ide látszott a piac sarka a Sellier-vel. Elfordult. Balról
csöndesen és elhagyottan kanyargott kifelé a fasor. Erre tartott lassan,
elkeseredetten. Szép csendesen kiért a kis állomásra.

Egy jelző harang kalapácsa lebillent és zengő hang támadt. Egy pocakos
bácsi jegyet váltott. Vonat robogása hallatszott messziről. Gaston az
órára nézett: mindjárt hat óra! A párizsi gyors!

– Kedves uram, ne féljen tőlem… adja ide hamar azt a jegyet, elutazom,
Párizsba utazom… na… úgy. Isten áldja meg.

Gaston lázas örömmel vett még szivart és gyümölcsöt és elsőnek mászott
fel az alig megállt vonatra. Minden pillanatban az óráját nézte: mégse
indul, mégse, no végre… elindult… most jön a jobb élet… a szabadság…
Párizs… vagy más város… ahova majd áthelyezik… meg fogják tenni
biztosan…

A fordulónál kinézett a kis völgyi városra Gaston és kikiáltott a
mezőkre:

– Éljen Pédebidoult!

Aztán a szemben ülő úrhoz fordulva igy szólt:

– Bocsánat, uram, igen szép ez a város.

– Igen, uram, szép.

– És derék nép lakja.

– Igen… igen… derék nép.

Gaston elnevette magát s cigarettára gyújtva kiment a folyosóra.




MADAME DE ROTHE HALÁLA

(STYLE LOUIS XVI.)

– De, édesem, nincs itt a papucsom! – szólt Narbonne érseke a tőle
telhető főpásztori méltatlankodással. Kövéres, sápadt arca biborba
fordult a lehajlástól.

– Elfelejtettem, – szólt Madame de Rothe és vékony, élénkpiros ajkait
összevonta, mint akinek fáj valami.

Az érsek duzzogva csoszogott át a másik szobába, Madame de Rothe pedig
egy karosszékbe hanyatlott.

A Madame szépsége már csak szodomai alma volt: a vér kezdett föloszlani
ereiben, vélték az orvosok; úrnőnk vére rohad, adták tovább az érsek
emberei. Az asszony fiatalságát feláldozta az érseknek, sok éven át
anyja, felesége, leánya és hitközsége volt. Most feláldozta neki a
betegségét, a halálát is. Az érsek nem tudta, hogy Madame beteg, éppen
ezért, mikor átcsoszogván a másik szobába, meglelte papucsait, nem
mulasztotta el magában dünnyögni:

– Dologtalan fehérszemély!

Leült egy iróasztalhoz és gyapjuszámlát, árjegyzéket, hitellevelet, mit
forgatott.

– A birtok pénzt hoz, de dolog van vele. Az érseki hivatal felér a
királyi javak kormányzóságával, dolog tekintetében.

A papucs jól esett a lábának: egész délelőtt vadászott s a kengyel kissé
szélesebb talpú lévén, megfájdult a lába-nyerge.

– Az a csavargó Salomon most huszonöt sou-val kevesebbet adott a
gyapjuért.

Az érsek letette a tollat és maga elé meredt. Egy darabig mozdulatlanul
bámult a kert hársaira, aztán hirtelen összerántotta arca száz redőjét,
szája kinyílott és egy szomorú: Eh! pottyant ki rajta.

Széttúrta hamarosan az írásokat, papirdarabkákat s kihalászott alóluk
egy lila selyem-mappát, aminek elnézegette ezüsttel közepére himzett
rózsáját, alatta egy R betüvel. Kinyitotta s egy rózsaszín lapot kivéve
írta rá e sorokat:

  „Hallotta a mesét egy német férfiról,
  Szivem szerelmes asszonya?“

Várt. Aztán türelmetlenül kezdett skandálni:

  Tra-la-la-la-lalá, tralá, a nyíl hegyét
  Megőrizé a homloka…
  Csatában nyert la-lá, tra-lá, a nyíl hegyét
  Megőrizé a homloka.

Izzadt és türelmetlen lett. „Homloka“ után pontot tett és sokáig
nyugtatta rajta a pennáját, amit később lassan jobbra húzott, onnan föl,
aztán le, aztán kanyarintott egyet vele, fölszaladt rajt az iráson, ahol
végül is őrült gyorsan kaszált vele körbe-körbe. A csupa-tinta papirost
aztán összekapta és papirkosárba hajította. Egy karosszékbe ült s kezdte
felhúzni otthoni kényelmesebb cipőit, amikor az érseki palota udvarán
megszólalt a csengő.

– Ebéd, ebéd, ebéd, – gondolta ujjongva az öreg és lement a földszinti
nagy ebédlőbe.

A mellékteremben várta a társaság: páran Artois grófjának kiséretéből,
Adelaïde hercegnő szertartásmestere és három udvarhölgye, Osmond gróf és
két gárdatiszt. Mme de Rothe egy széknek támaszkodva beszélt, az arca
viasz volt, a szava szikra, pedig már egy éve, hogy csak az Akarat élt,
mozgott, beszélt benne.

Egész élete az érsek mellett telt el, hosszú élet, szép élet. Egy udvari
bálon találkozott az érsekkel először Versailles nagy parkjában, a „zöld
szőnyeg“ egyik sarkán. Az érsek ott állt a terrasztól a kanálishoz
vezető gyepút szélén és nézte a menőket szomorúan, elbámészkodva. Ő
pajkos fiatal asszony volt, elmenőben megrántotta az érsek talárját s
huncutul visszanevetett rá. Az érsek nézett, nézett, majd felkapta a
talárját s cipője csattjait csillogtatva igyekezett a lampionok alatt az
őt bántalmazó szép után. Elérte a Vénusz berkében s meztelen vállára
helyezte lila-keztyűs kezét.

– Foglyom! – szólt az érsek.

– S ön nem az?

– Nem értem!

– Tudja, hol vagyunk?

– Nem! Asszonyom, igazán nem.

– A Vénusz berkében.

– Tehát foglyok vagyunk, – vélte a főpap.

– Vénuszéi, – szólt tréfásan ceremóniás meghajlással Mme de Rothe és
csókra nyujtotta a nyakát.

Kisült, hogy Madame rokona Monseigneurnek s igy minden nagyobb botrány
nélkül költözhetett be a fiatal asszonyka az érseki rezidenciába. Az
öreg nagy házat vitt s Mme de Rothe volt a ház úrnője. Ő fogadott, ő
reprezentált, ő intézkedett, Monseigneur pedig csak úgy habzsolta a keze
nyomán fakadó kényelmet és fényűzést. Madame volt tulajdonképpen az
érseki finomság és méltóság, Monseigneur csak az érseki kövérség és
megelégedettség.

Ez az asszony éjjeit az érseknek, nappalait a kastélynak és birtoknak,
estéit a vendégeknek úgy, olyan egyszerűen, finoman tudta átadni, hogy
mindenki azt hitte róla, hogy csak kötelességét teljesíti. Most is csak
azt tette.

– Ambroise öcsém, – szólt az érsek az egyik gárdatiszthez – mit csinál a
farkasvölgyi menyecske?

– Visel, urambátyám.

Az érsek bambán nézett a vihogni készülő katonatisztre, de hirtelen
elértve az otromba szótréfát, meglapogatta az ifjú arcát. Aztán karját
nyujtotta Mme de Rothenak és átsétáltak az ebédlőbe. Monseigneur
elmondta az asztali áldást és kiki leült. Csöndes, szomszédnál tovább
nem ható társalgásba kezdtek, amint az osztrigát feltálalták.

Madame odafordult hirtelen a mellette ülő Osmond grófhoz:

– Ne engedd, Osmond, hogy az érsek sok osztrigát egyék. Szükség lesz a
lélekjelenlétére s könnyebben fogja bírni, ha nem terheli meg a gyomrát.

Az érsek nyugodtan evegetett, közben megrázta a fejét és szomorúan
jelentette ki:

– Még sohasem ettem annyi osztrigát, amennyi elég lett volna.

De ekkor az asztal végén nevetés csapott fel, ami felverte az öreg
szunyékony figyelmét.

– No, Hortense hugom, ne nevess annyira, megreped a vállfűződ, de még
más is. Mi az? Gyerekek, mondjátok el nekem is.

– A gárdista Julien meséli, hogy tegnap este, mikor Artois gróf
otthagyta a feleségét és Párizsba ment lumpolni az ő kedves
ballettlányai közé, a felesége… hahaha!… én nem mondom tovább… haha!… és
Hortense a nagy nevetés közben teljesen megfeledkezett arról, hogy a
tisztes Adelaïde hercegnő udvarhölgye.

– Azt tudják, – kapta föl a szót Julien – hogy, ha a grófnő unatkozik,
vacsora után belső termeibe vonul a gárdistákkal. Ott beszélgetünk,
iszunk, tréfálunk, táncolunk s akivel a grófnő koccint, az marad
utolsónak.

– És igy lesznek az utolsókból az elsők – nevette bele az érsek.

– Nos, képzeljék, két hónap óta folyton Jean Clermontnal koccint a
grófnő.

– Azért oly sovány Clermont.

– Kérjen szabadságot!

– S mit szól Artois grófja?

– Amit hasonló esetekben szokott, kineveti őket.

Mme de Rothe nem vett részt az általános nevetésben, csendesen
mosolygott és nem evett, egyszer csak megszólalt:

– Ne legyünk szigoruak, hölgyek és urak. Az élet avas dióján a szerelem
az aranyfüst.

Az érsek így szólt:

– „A szerelem hamis gyermek,

Guzsba köt és aztán ver meg.“

Madame szeme összerándult, mikor meglátta az alattomban hullámzó
nevetést, mondani akart valamit, de nem tudott, helyette körülnézte a
vendégeket s mindegyik kapott egy selymes pillantást, egy cirógató
mosolyt.

– Nézze, Julien, Mme de Rothe úgy mosolyog, hogy szerelmes
borzi-borzongás csapkodja végig a hátamat.

– Hortense, ne beszéljen a testrészeiről, én tovább gondolom őket.

– Nem árt az magának.

Mme de Rothe csak nézett, csak mosolygott, mert a szavak fáradtan buktak
vissza a torkába. Érezte, hogy ma már nem a szellemével fog csillogni,
mint eddig.

Az érsek evett, a vendégek nyalakodtak és hancúztak, csak úgy szóval.
Osmond az érsekre vigyázott s Madame mosolygott.

Az ebédtől fölkelve Monseigneur szokása szerint visszavonult a
szobájába, a rendes tiz perces szunyókálásra. Madame az ajtajához ment
és rázárta. Akkor összeesett.

Osmond odaugrott s két lakájjal karosszékbe emelte. Mintha szivattyúzták
volna belőle az életet, úgy ment össze szemmelláthatólag. Merevedő
inaira felhuzózkodva görcsösen kapaszkodott a karosszékbe. Tiz percig
beszélt rajta hangtalanul minden ránc, minden vonás, szem, szemöldök
kínról és szeretetről. Boszorkányos kavargásban táncolt a haldokló arcán
a két érzés. A szenvedés mintha belűlről csákányokkal akarta volna
szétrombolni az arcot, úgy remegett rajta minden, de hang nem jött ki az
egy vonallá merevült ajkak sövényén – a Monseigneur fölébredhetett
volna.

Az egész test felvonaglott és vége volt.

Hangtalan sürgés-forgás indult meg a házban, mert a halott arcán ott
fagyott az utolsó kivánság: „Csönd legyen!“

Osmond bement Monseigneurért, aki rá rövidre pityeregve tántorgott ki:

– No, Amélie, micsoda meggondolatlanság. Mire való ez? Amélie, édes
picim, Amélie! Hát Amélie, ne hagyjál itt.

Azzal leült egy karosszékbe és sírt.

A holttestet azalatt átvitték a szalon rögtönzött ravatalára.

Mire Monseigneur fölnézett, csak Osmond állt előtte.

– Monseigneur, a szabad levegő jót tenne önnek.

Az érsek roskatagon egyezett bele a sétába és vörösre dagadt szemmel
kapaszkodott Osmond karjába. Az uccákon csöndesen szepegett, mint egy
kis gyerek és semmire se felelt. Osmond tudta, hogy huszonöt évig éltek
együtt az elhunyttal s tán egy napig se váltak el egymástól, sajnálta az
öreget az egyedűlségtől és elvitte hozzájuk vacsorára.

Monseigneur fájdalmas fejbólogatással fogott kezett mindenkivel, aztán
leült az asztalhoz és csöndesen evett. Először a szemöldökei simultak
ki, aztán a szeméből tűnt el az utolsó könnycsepp, aztán lekonyult szája
szögletei ugrottak vissza egyenes vonalba, aztán az arca pirosodott ki.

Osmondék tisztelték a gyászt és halkan beszélgettek egymásközt.

Mikor fölkeltek az asztaltól, Monseigneur kutatva járkált föl s alá a
szobában. A kandallón egy Voltaire-kötetet talált:

– Voltaire! Szép kötés! Nagy huncfut volt. Én sokat érintkeztem vele
egyszer, veszekedtünk is… Hogyne! Ő azt mondta, hogy nincs velünk
született gondolat, pedig van, példáúl az Isten fogalma, a végtelen
tökéletesé. Mert képzelhető-e, hogy a tökéletlen ember az őt környező
tökéletlenségek látásán jusson a végtelen tökéletesség eszméjéhez? Ennek
a végtelen tökéletesnek eszméje él bennünk, ebből következik, hogy csak
maga a Végtelen Tökéletes helyezhette belénk, még pedig születésünk
előtt… Irt egypár jó dolgot a vén róka. Példáúl a Candide-ot. Ugy-e
abban van a félfarú nő, akinek a másik felét megették a vadak? Hehehe!
Legjobb azért mégis a Pucelle! Egy egész éneket tudok belőle könyv
nélkűl… Derék figura volt az öreg. Hallgassák: – – –

Az érsek szavalt s a botrányos rímek vígan siklottak ajkán.




TARTALOM

  A porosz levél  3
  Madame de Rothe halála. (Style Louis XVI.)  52






*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A POROSZ LEVÉL; MADAME DE ROTHE HALÁLA ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.